A Magyar Állami Földtani Intézet története

Magyarország földtani kutatását a 18. században kezdték meg hazai és külföldi szakemberek. A földtani térképezést a 19. század közepétől az 1849-ben megalapított bécsi földtani intézet (K. K. Geologische Reichsanstalt) geológusai végezték. Az Ausztriával 1867-ben megkötött kiegyezés hatására felmerült egy önálló magyar földtani kutatóintézet létesítésének az igénye. Első lépésként 1868-ban Gorove István miniszter a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban létrehozta a Magyar Királyi Földtani Osztályt, majd, ugyancsak az ő felterjesztésére I. Ferenc József uralkodó 1869. június 18-án jóváhagyta a Magyar Állami Földtani Intézet megalapítását. Az alapszabályban a következő feladatokat rögzítették: részletes földtani térképezés; általános és részletes földtani térképek készítése és kiadása; ásvány-, kőzet- és ősmaradvány-gyűjtemény felállítása; vegyelemzések készítése a mezőgazdaság, a bányászat és az ipar igényei szerint. A világon a legkorábban megalapított hasonló intézmények közé tartozó, egyben az első hazai állami tudományos kutatóintézet Hantken Miksa igazgató vezetésével kezdte meg tevékenységét és az általa és kortársai által lerakott alapokon, a tudományos és a gyakorlati célokat, a társadalom és a gazdaság igényeit mindenkor szem előtt tartva működött. Története során ezek változásával összhangban alakult, differenciálódott a tevékenysége. Kiváló tudósok, nagy koncepciójú vezetők és szervezők irányításával az időnkénti hullámvölgyekből is ki tudott emelkedni, új tudományos, kutatási, vizsgálati módszerek bevezetésével meg tudott újulni.
Hantken Miksa igazgatósága (1869-1882) alatt a csak néhány tagú, de kiváló szakemberekből álló intézeti gárda bámulatos gyorsasággal tekintette át hazánk földtani viszonyainak alapvető vonásait, alkotta meg földtani képződményeink nevezéktanát és vázolta fel azok rétegtani beosztását. 1:28 800-as méretarányú lapokon elkezdték a Dunántúl földtani térképezését, az eredményeket 1:144 000-es méretarányú térképlapokon jelentették meg. A földtani térképezés rendszeressége és az eredmények gyors közreadása, a könyvtár és a gyűjtemények megszervezése és fejlesztése, az alapvető és átfogó munkákat tartalmazó Évkönyv-sorozat és az Évi Jelentés kiadása (az előző 1871-től, az utóbbi 1882-től jelenik meg), a tudományos munka nemzetközi kapcsolatainak biztosítása (aktív eredményes részvétel nemzetközi geológiai kongresszusokon és világkiállításokon) az Intézetre háruló országos feladatok nagyszabású és lendületes megvalósítását jelentette.
Böckh János 1882-től 1908-ig vezette az Intézetet, amely ebben az időszakban nagy fejlődésen ment keresztül. A munka differenciálódott (pl. 1883-ban bányageológusi és vegyészi státuszt létesítettek, 1891-ben felállították az Agrogeológiai Osztályt, 1892-től külön szakember foglalkozott ásvány- és gyógyvizeink védelmével és a települések vízellátási problémáinak megoldásával,1893-ban szénhidrogén-kutatás kezdődött hazánk különböző részein stb.), valamint tovább folytatódott és jelentősen előrehaladt az ország rendszeres földtani térképezése (az eredmények közreadása már új, 1:75 000-es méretarányú lapokon történt). A Magyarhoni Földtani Társulat 1896-ban 1:1 000 000-ós méretarányban kiadta Magyarország geológiai térképét (az ország első hazai szerkesztésű földtani térképét), amely legnagyobbrészt az Intézet geológusainak eredményeire épült. Lechner Ödön tervei alapján, Hauszmann Sándor kivitelezésében és Semsey Andor hathatós anyagi támogatásával 1898-1899-ben felépült az Intézet "magyaros", szecessziós stílusú palotája, amelynek ünnepélyes átadására 1900. május 7-én került sor és az új épületet május 29-én meglátogatta az alapítólevelet egykor aláíró uralkodó, I. Ferenc József császár és király is.
Az 1908 és 1919 között működő igazgató, id. Lóczy Lajos a földtani egységek szerinti térképezést, valamint az adott területek sokoldalú vizsgálatát és monografikus leírását szorgalmazta és az Intézet egyéb fontos feladatait a kőszén-, tőzeg- és lápterületek tanulmányozásában, a cementgyártásra alkalmas kőzetek és a kőolaj kutatásában, valamint a balaton-felvidéki vasútvonal környékének földtani felvételében és gyakorlati célú vizsgálatában határozta meg. Az Intézet által az Erdélyi-medencében végzett kálisókutatás 1909-ben Európa akkor ismert legjelentősebb földgázmezőjének feltárását eredményezte. Ebben az időszakban rendeztek az Intézetben először nemzetközi tudományos összejövetelt (I. Nemzetközi Agrogeológiai Konferencia, 1909) és 1914-ben megindult egy új, fontos földtani periodika, a Geologica Hungarica című sorozat kiadása.
Az első világháború és a Tanácsköztársaság viszontagságai után az Intézet néhány évig kinevezett igazgató és átfogó terv nélkül, szinte bénultan várta a kibontakozást, megbízott vezetője 1919-től 1923-ig Szontagh Tamás aligazgató, 1923-tól 1925-ig pedig Pálfy Móric geológus volt. A trianoni békeszerződés következményeként Magyarország elvesztette ásványi nyersanyagainak legnagyobb részét, ezért az Intézet legfontosabb feladata a geológiai és agrogeológiai térképezés mellett a kőszén-, nemesérc- és szénhidrogén-kutatás volt.
1925-ben Nopcsa Ferencet, a világhírű paleontológust nevezték ki igazgatónak, aki a földtani térképezés mellett a tudományos munkára helyezte a fő hangsúlyt. Az eredmények publikálását elősegítendő, házinyomdát és fotólaboratóriumot állíttatott fel. Nagy gondot fordított a nemzetközi kapcsolatok ápolására, ennek egyik jelentős eseménye volt a Paleontologische Gesellschaftnak 1928-ban (igazgatósága utolsó évében) az Intézetben megrendezett vándorgyűlése.
Nopcsa távozása után megbízottként rövid ideig (1928-1929) Timkó Imre geológus vezette az intézményt, majd 1929-ben a "manager" típusú Böckh Hugót nevezték ki igazgatónak, aki ezt a feladatát 1931-ig látta el. Ő elsősorban a legfontosabb gazdasági feladatokra koncentrált (pl. szénhidrogén- és bauxitkutatás), de irányításával folytatódtak a hidrogeológiai és agrogeológiai vizsgálódások, valamint a földtani térképezési munkálatok is. Az utóbbiaknál új módszereket vezetett be, amelyekkel a felvételek pontosságát kívánta növelni. Szorgalmazta a geofizikai kutatások eredményeinek bevonását a földtani munkába és nagy hangsúlyt fektetett az ország különböző részein lemélyítendő kutatófúrások létesítésére. Halála után rövid ideig (1931-1932) megbízottként Emszt Kálmán vegyész irányította az intézeti munkát.
Az 1932-ben kinevezett és 1946-ig működő igazgató, ifj. Lóczy Lajos Böckh Hugó nyomdokain haladva elsősorban a gyakorlati irányú tevékenység (pl. kőolaj-, földgáz-, kőszén-, tőzeg- és érckutatás) folytatását és kiterjesztését tekintette az Intézet fő feladatának, de figyelme más területekre is kiterjedt (pl. ebben az időszakban telepítettek először talajvízmegfigyelő kutakat az Alföldön). 1935-ben újabb kiadványsorozat indult útjára Magyar Tájak Földtani Leírása címmel. A második világégés alatt az intézmény munkatársai a földtani kutatásokkal elsősorban a háborús gazdálkodás rohamosan növekvő nyersanyaggondjain kívántak könnyíteni.
A második világháború végétől 1958-ig az Intézetnek hét megbízott, illetve kinevezett igazgatója volt (1944-1946: Vigh Gyula, 1946-1950: Szalai Tibor, 1950: Vitális Sándor, 1950-1952: Majzon László, 1952, 1953-1956: ifj. Noszky Jenő, 1953: Balogh Kálmán, 1956-1958: Kretzoi Miklós). Ebben az időszakban, a nehézipar nagyarányú, gyakran erőszakolt fejlesztésével párhuzamosan, ezt kiszolgálandó az Intézet legfontosabb feladata az energiaforrások és az ásványi nyersanyagok (szénhidrogének, kőszenek, ércek, építőipari alapanyagok, kohászati segédanyagok stb.) fokozott erővel történő kutatása volt (1953-tól az alkalmazott földtani osztályoké lett a vezető szerep), az alapfeladatok ellátása háttérbe szorult és a földtani térképezési munkálatok ugyan folytak, de mélypontra kerültek. Ennek az évtizednek fontos eredményei közül az Országos Földtani Adattár létrehozását és Magyarország földtani térképének (1956, M=1:300 000) kiadását említjük meg.
Fülöp József igazgatósága (1958-1969) idején egy hosszú távú koncepció alapján folyt a tervszerű, elmélyült alapozó, térképező és módszertani kutatómunka, valamint megindult az eredmények szintetizálása. E korszakban a kutatások területi koncentrálása, a földtani anyagvizsgálatok megerősödése és a dokumentációs munka korszerűsítése volt a jellemző az analízis-szintézis-közreadás hármas egységében. A tevékenység három főosztály (Térképezési, Anyagvizsgáló, Dokumentációs) keretében folyt, a Térképezési Főosztályon regionális földtani egységenként szervezett osztályok végezték a munkát: a rendszeres földtani térképezést és a térképezett területek részletes és átfogó vizsgálatát. A számos eredmény közül Magyarország 1:200 000-es méretarányú földtani térképsorozatának kiadását említjük meg (az első lap 1965-ben látott napvilágot). Ebben az időszakban rendezték meg a második világháború utáni első nemzetközi tudományos tanácskozást (Nemzetközi Mezozóos Konferencia, 1959) és 1969-ben, a nagyszabású centenáriumi megemlékezés keretében 47 ország képviseletében 629 külföldi és 249 hazai szakember vett részt az arra az alkalomra szervezett nemzetközi kollokviumokon és kongresszuson.
Konda József működésének (igazgató 1970 és 1979 között) elején a szilárd ásványi nyersanyagkutatáson, az ipari, területi és lelőhelyi nyersanyag-prognosztikán és a komplex ásványvagyon-prognosztikán volt a hangsúly, majd az 1970-es évek második felében a vízföldtani, építésföldtani-mérnökgeológiai (ezeken belül a vízkészlet- és építőanyagipari nyersanyagkutatási) munkálatok kerültek túlsúlyba. A földtani térképezés csökkentett ütemben folyt.
Hámor Géza igazgatóságának (1979-1991) időszakát a megelőző két évtized eredményeinek szintetizálása és kiadása, az Intézet arculatának nemzetközi gyakorlathoz igazodó megformálása, a kutatási irányok megújítása és mindenre kiterjedő korszerűsítés jellemezte. A fő feladatok az alábbiak voltak: földtani alapkutatás, regionális földtani kutatás (térképezés, prognosztika), alkalmazott földtani célkutatás, valamint a szaktudományi kiadói, szolgáltatói (anyagvizsgálat, könyvtár, adattár, gyűjtemények) szerepének megerősítése.
Az 1990. évi rendszerváltást követő új társadalmi és gazdasági helyzetben az egész hazai földtani intézményrendszer az országos átalakulási folyamat sodrába került. Gaál Gábor igazgatónak (1991-1996) és munkatársainak ebben a válságos időszakban az Intézet puszta fennmaradásáért is meg kellett harcolnia. Új célokat kellett megfogalmazni, amelyek megvalósítására program-projekt szervezetet hoztak létre. Öt program (környezetföldtan, földtani térképezés, ásványi nyersanyagkutatás és értékelés, alapkutatás, geokémia) alakult, amelyeket projektek hajtottak végre. A költségvetési támogatás nagymérvű csökkenése és az ebből következő nagyarányú létszámleépítés ellenére az Intézet munkatársai ebben, az intézmény történetének egyik legnehezebb időszakában is eredményes kutatómunkát végeztek.
Ajánlott irodalom
Böckh János - Szontagh Tamás (1900): A Magyar Királyi Földtani Intézet. Budapest.
Fülöp József - Tasnádi Kubacska András szerk. (1969): 100 éves a Magyar Állami Földtani Intézet. Budapest.
Hála József szerk. (1994): 125 éves a Magyar Állami Földtani Intézet. Tanulmányok. Budapest.
Hála József - Maros Gyula (2000): Art geo palota a Stefánián. 100 éves a Földtani Intézet Lechner Ödön által tervezett szecessziós épület. Budapest.

Az ismertető Hála József munkája